Dali-Halmágyi Csedén
Dietetikus, feleség, édesanya, és mindezek mögött persze- nő. A munkám során a női életszakaszok és szükségletek - táplálkozás, alvás, sport, lélek - köré csoportosítom a gondolataimat és irányítom a figyelmemet.
Családi vacsorán voltunk, de úgy éreztem csak árnyéka vagyok önmagamnak. A belső aggodalomtól alig hallottam és alig láttam mi történik körülöttem….
Délben, az ebédnél kerített hatalmába a bénító félelem, de már napokkal azelőtt kezdődött az egész. Cseppenként öntve az olajat az amúgy is örök belső lángra, ami a pozitív teszt óta hol jobban, hol visszafogottabban, de mindig égett és égetett.
Még nem lábaltam ki teljesen az arcüreg gyulladásból, rengeteget köhögtem, sajgott a fejem és kapart a torkom.
De terhesen mit tehet az ember?!
Gyógynövényekhez fordul, csak hát ott nagyon ingoványos a talaj… nem tiszta, hogy mennyi az annyi, mit lehet és mit nem. Aki pedig keres, az mindig talál ellentmondásos és rémisztő információt… találtam én is.
Már felróttam magamnak, hogy annyira nem bírok belefulladni a köhögésbe, hogy már kétes növények segítségéhez folyamodom és így okozom magunknak a vesztet…
Aztán bővebb hüvelyváladékozást vettem észre, ez is aggasztott.
De az első dominót mégis a hányinger és mellfeszülés 2 napos kimaradása lökte fel…
És amikor ezeket mind hangosan kimondtam az ebédnél, a férjem pedig visszakérdezve arra a belső félelemre tapintott rá amit hangosan még magamban sem mertem elgondolni, na akkor kikészültem.
Borzalmas volt hangosan kimondva hallani azt, hogy “nem fejlődik tovább” “vége” “valami nagy baj van” “meghalt…”
Sírtam.
Nem bírtam elfogadni ezt, de egy részem mégis megadta magát a nehéz gondolatnak…
Aztán felhívtam az ismerős nőgyógyászati rendelőt, hogy bemehetek-e sürgősségi vizsgálatra. Nem vették fel a telefont.
8 hetes volt a várandósságom akkor, de még nem voltam első ultrahangos vizsgálaton. Egy hetet kellett volna még várnom az időpontra, de nem bírtam tovább.
Ebéd után el kellett volna indulnunk a családi találkozóra, egy óra autóútra a várostól ahol lakunk.
De a férjem azt mondta előbb még bevisz a rendelőbe személyesen, hátha úgy hatékonyabb.
Meg is érkeztünk, és a recepciós hölgytől megtudtam, hogy éppen 5 perccel kerültem el az utolsó orvost aki megvizsgálhatott volna…
Szuper, gondoltam magamban…
Aztán kértem a legkorábbi időpontot amit adhatnak, mindegy kihez, csak minél előbb legyen.
Közben a hölgy elmondta, hogy ma éppen az a doktornő ügyeletes a sürgősségin, akihez járni szoktam, és esetleg bemehetek, ha gondolom.
Gondoltam.
Elnézést kértem a nagyon zilált viselkedésemért, az aggodalomra fogva a dolgot és kocsiba ültem a férjem mellé, hátul a kislányommal.
Az idő már nem engedte meg, hogy előbb menjünk az ügyeletre, nem akartuk lefújni a családi találkozót sem, mert nehéz volt végre megfelelő időpontot találni.
Abban maradtunk, hogy este amikor visszaérünk, bemegyek. Ha megtörtént a baj, akkor már sokat nem tehetünk úgysem – ebben a korai szakaszban nincs mit tenni… ha meg nincs baj, akkor túllihegtem a dolgot… így hát elindultunk az eredeti úti cél felé.
Az alkalom végeztével, útban hazafelé egyre fokozódott bennem a feszültség. Bőven benne voltunk már az estében mire megérkeztünk a kórház parkolójába.
A kislányom aggódott. Úgy tudta, hogy csak a súlyos betegek mennek kórházba és nem értette, hogy én, az anyukája miért megyek oda akkor? Súlyos beteg vagyok?
Elmondtuk neki, hogy nagyon aggódom. Nem vagyok beteg, de szeretném látni, hogy a tesójával minden rendben van-e, és most ez a leggyorsabb módja ennek.
Ők kint vártak rám az autóban. Én bementem a sürgősségi nőgyógyászatra.
Rossz emlékeim voltak erről a helyről.
Csaknem 4 éve jártam itt utoljára, az első szülésem után 4 héttel. Akkor is meg voltam rémülve – hiszen egy placenta darab lógott ki belőlem, és mindenem fájt.
Most egyedül ültem a folyosón a nyomasztó hangulatú, esti neonfényben fürdő váróban a nyikorgó fémszéken.
Nagyon nehéz teljesen egyedül szembekerülni ilyen súlyos érzésekkel, olyan problémával amit elsősorban neked kell megoldani. Ilyenkor szeretném, ha valaki fogná a kezem és segítene tompítani a hatást. De az életben vannak olyan pillanatok ahol egyedül – inkább önállóan (azért mert ez kevésbé negatív kicsengésű szó) – kell helytállni.
A gyomrom pici csomóvá zsugorodott a félelemtől. Reszkettem és majdnem hánytam az idegességtől.
Rettegtem, hogy rossz hírrel kell szembesülnöm. Nem bírtam felfogni, hogy ez újra megtörténhet. Újra elveszíthetem, újra összetörhetek …
Aztán 22:06 kor kinyílt a sürgősségi nőgyógyászat ajtaja és a doktornőm ismerős, egész napos műszakról fáradt, de segítőkész arca jelezte, hogy bemehetek.
Most egy árnyalattal barátságosabban világított odabent a lámpa fénye, mint 4 éve, amikor sajgó testtel, éppen csak begyógyult gátsebbel, csupa idegen arc között próbáltam elmondani, hogy mi a bajom…
Sokat jelent egy ismerős arc ilyen kiszolgáltatott helyzetben, zilált idegekkel.
Ezért is tartom szomorúnak, hogy a szülésnél például az ügyeletes csapatra van utalva a szülő nő, akik közül kevés az esély, hogy bárkit is ismer…
Felfeküdtem az ágyra és előkészítettem a helyet az ultrahang vizsgálat számára.
A sürgősségin az ultrahang kijelzőjét a páciens nem látja, így csak az orvosom arcáról próbáltam következtetni a fejleményekre.
Közben válaszoltam a kérdésekre: mikor volt az utolsó menstruációm? Miért aggaszt a helyzet?
Feszült csendben vártam, hogy mit szól majd a doktornő.
“Hát te nagyon szerencsés vagy” mondta, én pedig valamennyire megkönnyebbültem, de még nem lohadt le bennem a feszültség.
“Korának megfelelő méretű baba, és itt a szívhang is”.
Hallottam 🩷.
Oh, hála Istennek!
Az orvosom tovább vizsgàlt az ultrahanggal, és kérdezett.
“Mit is csinált az elmúlt ciklusban másként?” “Szedett valami vitamint?” “Volt valami szokatlan abban a ciklusban?”
Én meg válaszolgattam, közben néztem a doki arcát és láttam, hogy nagyon koncentrál.
Aztán monológba bocsátkoztam az aggodalmaimról, hogy valószínűleg túlgondoltam az egészet és a sok nehéz történet amiket konzultációkon hallgatok biztosan bemászott a fejembe…
Majd elhallgattam, és kis idő múlva megszólalt a doktornő.
“Na, hogy egy jó hírt mondjak: ikreid vannak.”
És felém fordította a képernyőt, hogy láthassam a kis gombócokat.
Azt hiszem kihagyott egyet a szívem.
Ez volt eddigi életem leghihetetlenebb, örökké az emlékezetembe égett pillanata.
Pozitív sokkot kaptam.
Csak a számhoz kaptam a kezem és azon kívül, hogy “Istenem” egyéb értelmes mondatot nem tudtam kinyögni.
Két baba van. Két pici szív dobog odabent. Két méhlepény növekszik.
Ekkor már az örömteli izgatottságtól reszkettem és könnyeztem, bár az, hogy ikreink lesznek elképesztően hihetetlennek tűnt.
Férjemnek és a kislányomnak könnyek közt, nagyon izgatottan adtam elő az autóban, hogy KETTEN VANNAK! Két baba van!
Összeborultunk, együtt könnyeztünk a meghatottságtól.
Szegény kislányom nem tudta hirtelen eldönteni, hogy most baj van és azért ilyen felfokozottak az érzelmek vagy mi a helyzet? Ő komolyan elsírta magát.
Mi pedig egész éjszaka alig aludtunk ez után a hír után.
Ha kíváncsi vagy arra, hogy miért aggódtam ennyire és miért nem reméltem, hogy pont ebben a ciklusban maradnak meg a babák, hogy mit tudtam meg az ultrahangos ovulációkövetésen, hogy mit jelzett a PdG teszt és, hogy egyáltalán hogyan jutottunk el a veszteségtől a babavárásig, akkor kövess figyelemmel. Visszafelé fogom elmesélni a történetem, rendre felgöngyölítve minden szálat.
Szívesen veszem a hozzászólásodat, kérdéseidet vagy akár a saját történeted is, ha megmozgatott benned valamit az írásom. 🙂
Megosztás
Ajánlott
Ajánlott
Népszerű Cikkek
Emlékezés születésnapodra
Dali-Halmágyi Csedén
Ezt a terhet nem akarom továbbadni a lányaimnak
Dali-Halmágyi Csedén
Mennyit hízhatok várandósság alatt?
Dali-Halmágyi Csedén
Első szülésem története – 2. rész
Dali-Halmágyi Csedén
Első szülésem története – 1. rész
Dali-Halmágyi Csedén
4 Comments
Daróczy Rebeka
július 1, 2024Nagyon megható történet, gratulálok nektek! Engem érdekel a folytatás.
Dali-Halmágyi Csedén
július 2, 2024Köszönöm szépen!
Kópiás Inokai Zsófia
július 1, 2024Szia!
Gratulálok, én most veszítettem el 16.hetesen, mint kiderült valószínű lepke himlőben halt meg… a 12.hetes uh vizsgálaton minden rendben volt. Pco és kétszarvú méhem van. Érdekelne hogy a veszteségből hogy lábaltál ki és hogy hogy lett pozitív vége! 😊Köszönöm!
Dali-Halmágyi Csedén
július 2, 2024Szívszaggató a történeted…. Nagyon nagyon sajnálom ami történt! A lepkehímlőtől és is féltem… a lányom ovis és ott ugye minden csodálatos betegség rendre felüti a fejét.
Nagyon mélyre tud kerülni lelkileg ilyenkor az ember… adj teret a gyásznak és kérj segítséget, ha úgy érzed! Közben ne veszítsd el a reményt sem! Már egyszer sikerült!