Anyatejes táplálás - mi az elvárható és mi számít extrának? Egy kis gondolatcsavarral fűszerezve…

Anyatejes táplálás – mi az elvárható és mi számít extrának? Egy kis gondolatcsavarral fűszerezve…

Közzétéve: november 17, 2024

Dali-Halmágyi Csedén

Dietetikus, feleség, édesanya, és mindezek mögött persze- nő. A munkám során a női életszakaszok és szükségletek - táplálkozás, alvás, sport, lélek - köré csoportosítom a gondolataimat és irányítom a figyelmemet.

Az első lányommal nagyon kemény harcot vívtunk az anyatejért és a szoptatásért. Naívan azt gondoltam, hogy ez természetes dolog és magától értetődően menni fog. Nem is készültem különösebben rá – még mellbimbó kenőcsöt sem vásároltam előre, gondolván, hogy “minek azt”?

Erre olyan kálvária kezdődött a szülés utáni harmadik napon aminek 12 hétig nyögtem a terhét…

A szoptatás egy nagyon összetett és sokfaktoros dolog, amit az anya lelkiállapota nagy mértékben befolyásol. Nem is igazán vagyunk tisztában a lelki-szellemi állapotunk valós hatásával a tejleadásra és tejtermelésre… Az aggodalom, félelem, fáradtság, magány, depresszió mind kihatással van az anyatejes táplálás sikerességére. Ezek mellett a szülés körüli események – oxitocin infúzió, más méh és érösszehúzó gyógyszerek, az aranyóra hiánya, a baba tápszerrel való előre beetetése, a cumi tukmálása, a mellen töltött idő korlátozása, a baba anyától való elválasztása, az anyák elbizonytalanítása már testi síkon is károsan hat a szoptatás sikerességére.

A sikertelenség miatti bűntudat abból is táplálkozik, hogy nem ismerjük ezt a sok faktort ami a szoptatás ellen dolgozik és azt gondoljuk, hogy ennek minden körülmények között működnie kellene. Holott a helyzet a szüléshez hasonló. Szükség van a jó működéshez meghitt légkörre, lelki támogatásra, megfelelő táplálékra és időre amíg a testünk és a babánk összehangolódik. És ahogy a szülés sem egy matematikailag beskatulyázható, nem lineárisan előre haladó, nem mindenkinél egyforma, nem számszerűsíthető folyamat, úgy a szoptatás sem az. Bár szeretnék elhitetni velünk, hogy a nyugalmat, magabiztosságot, a jó működést számokkal kellene kifejezni, ez sem a szülés, sem a szoptatás esetében nem igazán állja meg a helyét. Sokkal több teret kell adni a kibontakozásnak, nem szabad grammokra és percekre lebutítani.   

És ezen a területen SEM mindegy, hogy kitől kérünk segítséget. Sajnos az orvos nem a megfelelő szakember szoptatási problémák esetén, hiszen az orvosi oktatás nem tér ki részletesen erre a témára. Sem a neonetológus sem a csecsemősnővér nem feltétlenül tud valóban hasznos tanácsot adni- a többi anyukáról, szomszéd néniről, random idegenekről a Facebook komment szekciójában nem is beszélve. Itt a megfelelő szakember az IBCLC laktációs szaktanácsadó, ilyen képzettséggel rendelkező személyhez kell fordulni ha bármilyen gond van.

A La Leche Liga weboldalán rengeteg hasznos, a szoptatást segítő anyagot lehet találni. Itt olvastam egy elgondolkodtató cikket arról, hogy mit tekintünk normának és mit extra teljesítménynek. Ez a cikk inspirálta a bejegyzésemet, csak még kiterjesztettem más példákkal más témákra is.

Fontos hogyan fogalmazunk/gondolkodunk a szoptatásról illetve a tápszerrel táplálásról.
Az évek során ugyanis sokat változott az élethelyzetünk és a lehetőségeink.
Bejött a képbe a tápszer, amit elég keményen bereklámoztak és vannak helyek ahol nyakra-főre nyomatják ma is. Sokszor állítják szembe az anyatejes táplálást a különböző tápszerekkel, a szoptató édesanyákat a tápszerrel táplálókkal és ez gyakran bűntudat és anyák közötti konfliktusok egyik táptalaja. Nekem sem most, sem máskor, nem a bűntudatkeltés a szándékom.
Van aki nagyon is megalapozott módon került a tápszeres etetés táborába, de elég sokan vannak azok a nők is akik csak nem kapták meg a megfelelő információt és támogatást ahhoz, hogy szoptathassák a babájukat.
Én azt szeretném, ha tudnánk, hogy nőként mire képes a testünk, hogy mi az alapfelszereltségünk, és mernénk használni az erőnket.
Ha folyton a hiányosságokra és akadályokra koncentrálunk az nem segít…
Mindig vannak ellenpéldàk, jogos és vitatható esetek. Most az üzenetem csak az, hogy a legtöbbünk számára lehetséges a kizárólagos anyatejes táplálás és EZ a NORMA.

Nem az anyatej előnyösebb, hanem a tápszernek vannak hátrányai.

Nem a hüvelyi szülésnek vannak előnyei, hanem a császármetszésnek vannak hátrányai.

Nem a késői köldökzsinór ellátásnak vannak előnyei, hanem a korai elvágás jár komoly hátrányokkal – pl nagyobb hajlammal kisgyermekkori vashiányos vérszegénységre.

Nem az egészséges életmód előnyösebb – ez az alap kellene legyen, az önmagunk elhanyagolásának vannak komoly hátrányai.

Nem a jó szokások kecsegtetnek a hosszú élet igéretével – a testünk rendeltetés szerű használatával egyszerűen annyi lenne az élet – hanem a rossz szokások vesznek el tőlünk éveket.

Egészen sok dolgot tudnánk így átfogalmazni, és nagyon fontos dolog is ez, mert mi emberek hajlamosak vagyunk a “jóvanazúgy” hozzáállásra.

Minek az extrára, az előnyösre annyit törekedni, ha egyszer máshogy is jól van?! Ha valamivel lehet élni úgy ahogy, akkor sokszor nem szivesen teszünk nagyobb erőfeszítést azért, hogy jobb legyen.

Nagyon fontos, hogy mit tekintünk alapnak, normának, viszonyítási pontnak!

Szóval nem az anyatejes táplálás jár előnyökkel, az csak az alap amit biztosítani tudunk a gyermekünknek. És ennek a normalitására kell törekedni, hogy az elvárhatót megadjuk.
TIszteletben tartva és elfogadva azokat a helyzeteket amikor egészségügyi vagy biológiai okok ezt nem teszik lehetővé.

A mi történetünk bonyolult volt… (amire erős kihatása volt a szülésem módjának, a kapott kezeléseknek és a kórházban töltött napoknak. A szülésem történetét itt olvashatod)

Nem kaptam meg a kisbabámat csak 6 órával szülés után, akkor már be volt etetve, így nem igazán volt kedve szopizni. Ezután meg két váltás csecsemős nővérrel is szó szerint veszekednem kellett, hogy NE tukmálják a tápszert. Egyik megpróbált bepanaszolni az ügyeletes neonatológusnál is, hogy „van itt egy anyuka aki nem akar tápszert adni a babájának”. A doki szerencsére pont tanított engem az egyetemen, és rendre utasította a nővért is, aki este még váltás előtt bosszúból elvette tőlem a kicsit és azért is megetette tápszerrel… mert ő jobban tudja mi kell az újszülöttnek, én mégis mit tudhatok?! Szóval nem volt túl támogató a környezet ami a szoptatást illeti… de igyekeztem elszántan tenni a dolgom. Aztán hazakerültünk.

Hatalmas sebek lettek a mellemen, gyakorlatilag kettévált a mellbimbóm mindkét oldalon. 12 hét alatt hatszor volt mellgyulladásom lázzal és ájulásokkal, genny kimasszírozásával és a szoptatás teljes ideje alatt tartó iszonyatos fájdalommal. Három szakember véleményét is kikértem, voltunk szájsebészeten, szinte minden szoptatási pozíciót kipróbáltunk, de semmitől nem javult az állapotom és eléggé kilátástalannak tűnt a helyzet. Sajnos kétszer kaptam ergometrin hatóanyagú kezelést ami visszavetette a tej mennyiségét, még több fájdalmas szoptatással töltött órát és aggodalmat okozva.

A stratégiám az volt, hogy “csak még a mai napot bírjuk ki”. Nem számoltam hány napja tart a szenvedés és nem gondoltam arra, hogy vajon mennyit fog még tartani. Csak az aznapot szerettem volna teljesíteni, és az is éppen elég nagy kihívásnak bizonyult. Úgy tűnt az anyai faktor rendben van – azaz tejem volt, a baba szépen gyarapodott, a mellretapadás is rendben volt elméletileg, a szájsebészeten sem állapítottak meg rendellenességet, mégsem csökkentek a fájdalmak. A szájsebészeten még ki is nevettek, mondván, hogy “óóó, csak 3 hete szenved?” “Örüljön inkább, hogy ha fáj is, de legalább van teje. Én nem tudtam az enyémet szoptatni.” Vagy a másik, amit a nővérke mondott: “ ÉÉÉn bezzeg 3 hóóónapot szenvedtem, elől kivágott pólóval jártam, szóval a maga 3 hét kínlódása igazán jelentéktelen ez mellett… menjen haza és tűrjön.”

Kis kényesnek és butusnak éreztem magam. Egy részem elhitte, hogy csak én fújom fel az ügyet túlságosan, közben belül nem tudtam belenyugodni abba, hogy ez valóban így van.

3 hónappal később a gond magától megoldódni látszott, és csak még több idővel ezután jött egy felvetés, hogy lehet a babánál volt a gond. Lehetséges, hogy egy méhen belüli kényszertartás miatt túlságosan feszesek voltak az izmai és emiatt szorította annyira a mellbimbót. De lehetséges az is, hogy túl erős volt a tejleadó reflex, és lehet, hogy a szájsebészeten is felületesen vizsgálták meg a kicsit… Már sosem derül ki mi volt a valódi oka ennek a borzalomnak, de végül sikerült áthidalni a gondokat és 28 hónapnyi szoptatást összehozni belőle. Kellett hozzá egy jó adag elszántság és makacs kitartás. De ez az én döntésem volt.

A tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy leggyakrabban első körben nem is történik meg a széleskörű laborvizsgálat, így gyakorlatilag próba-szerencse alapon javasolnak kezeléseket vagy különböző diétákat, amivel az idő telik és a problémára csak sokkal később kerül valódi megoldás.

Most az ikrekkel is anyatejes táplálásra készülök, immár sokkal jobban felkészülve, jó alapokkal és 28 hónapnyi tapasztalattal a hátam mögött.

Igyekszem elképzelni magam, ahogy nyugodtan és magabiztosan állom meg a helyem ebben az új helyzetben, hiszen ezek az érzések nagyban segítik a tejleadást és a megfelelő hormonműködést.

De nem mondom, hogy elsőre nem tűnt ijesztőnek mindaz amit két újszülött táplálása megkövetel. Számokkal nagyjából körülírva egy baba sikeres szoptatásához naponta minimum 8, de inkább 10-12 mellrehelyezésre van szükség. Ikrek esetében ugye duplázódik ez a szám, ami azt a jövőképet vetíti elém- legalábbis az első hónapokra, hogy az egész napot ez a tevékenység fogja kitölteni. És ez bizony nagyon komoly dolog testileg és mentálisan is. Aki szoptatott már egy babát az tudja miről beszélek, aki pedig ikreket, az még inkább :))

Szívesen veszem, ha megosztjátok velem a ti tapasztalataitokat, illetve írjátok meg ha kíváncsiak vagytok- e hogyan fog folytatódni majd két kisbabával a történetünk!