2024.12.12. – ezt a dátumot szemeltem ki a szüléshez, mondván, hogy milyen jó kis iker dátum. A videóból kiderül miért és milyen körülmények vezettek a korábbi szüléshez…
Fontos hogyan fogalmazunk/gondolkodunk a szoptatásról illetve a tápszerrel táplálásról.
Az évek során ugyanis sokat változott az élethelyzetünk és a lehetőségeink.
Bejött a képbe a tápszer, amit elég keményen bereklámoztak és vannak helyek ahol nyakra-főre nyomatják ma is. Sokszor állítják szembe az anyatejes táplálást a különböző tápszerekkel, a szoptató édesanyákat a tápszerrel táplálókkal és ez gyakran bűntudat és anyák közötti konfliktusok egyik táptalaja. Nekem sem most, sem máskor, nem a bűntudatkeltés a szándékom.
Van aki nagyon is megalapozott módon került a tápszeres etetés táborába, de elég sokan vannak azok a nők is akik csak nem kapták meg a megfelelő információt és támogatást ahhoz, hogy szoptathassák a babájukat.
Mindig látni fogom ezt magamban. Ez volt az első találkozásunk, aminek még közvetlenül a születésed után meg kellett volna történnie. Már akkor az anya meleg mellkasán lett volna a helyed és akkor nézhettünk volna először egymás szemébe.
Nagyon fáj és nagyon sajnálom, hogy nem így történt…
Nem szeretem a szélsőségeket. Nem feminista célzattal írtam ezeket a sorokat sem és nem egyedül a férfiakat hibáztatom a kialakult helyzetért. Elég összetett dolog ez, nem szabad lebutítani.
Viszont nagyon fontos felismerni és megszünteti ezeket az ördögi köröket. Tudni, hogy nem ezt jelenti nőnek lenni. Nem tűrni kell és szenvedni. (Ennek fényében értem miért sajnálkoznak olyan sokan amikor hallják, hogy 3 lánygyerekünk lesz…)
Tudni, hogy VAN választási lehetőségünk, csinálhatjuk másképpen.
Várandósság esetében sokkal jobban szeretem a súlynövekedés/ súlygyarapodás szavakat használni, mint a hízást, mivel az előbbiek sokkal inkább tükrözik a valóságot. Ugyanis az a szám amit a mérlegen látunk, nem csupán a hízást tükrözi.
Lassan teltek a napok, én meg a hegy alatt próbáltam abrakolni, és megmozgatni még egy pár követ.
Nem voltam eléggé elkészülve erre az útra, nem bíztam eléggé magamban.
Más városba utazni a szülésre pedig túl sok lett volna, és ugyanúgy idegen. Így választottam az ismerős rosszat, remélve hogy megúszom minél kevesebb sérüléssel.
A szülés pedig nem indult be. Eltelt a 40 hét, eltelt a 41 is de még semmi sehol.
Annak legalább örültem, hogy itthon a 42 hét betöltése után indítanak szülést csak, hogy ha problémamentes volt a várandósság. Így hát vártam, attól tartva folyamatosan, hogy be kell majd feküdnöm indításra ebbe az iszonyat kórházba, és minden komplikációnak ki kell tennem magunkat…
Sajnálom, hogy annak a két csíknak ami a mostani utamat mutatta – a korábbi élmények fényében – nem tudtam annyira örülni… még tesztből is csak olyan kis basic darabom volt, nem az a szép toll típusú. Nem így képzeltem el.
Volt bőven furcsaság ebben a ciklusban, így nem túl nagy reményekkel mentem neki a tesztelésnek, és tessék, itt vagyunk hárman egy testben.
Bementem a sürgősségi nőgyógyászatra.
Rossz emlékeim voltak erről a helyről.
A gyomrom pici csomóvá zsugorodott a félelemtől. Reszkettem és majdnem hánytam az idegességtől.
