A padon ültünk a férjemmel és az ikrekkel amikor elsétált mellettünk egy idős néni. Megállt, megnézett mind a négyünket, a babákra mosolygott. Lassan már hozzászokunk ahhoz, hogy az utcán úgy bámulnak meg súgnak össze mögöttünk vagy előttünk az emberek, mint ha valami celebek lennénk 😅. Az ikrek mindig különös figyelemnek örvendhetnek 🙃 legyen ez pozitív vagy negativ…
Azt mondta: neki nem lehetett gyermeke, ezért mindig megcsodálja a másokét. Még röviden mesélt magáról pár szóban majd áldást kívánva tovább ment.
Én pedig elgondolkodtam… Az ő termékeny éveiben – ezelőtt 40 + évvel – még nagyon kevés segítség létezett… A női ciklus valódi működéséről alig volt fogalmuk, a meddőséget női problémának tekintették és ezt a súlyos hibát szégyellni kellett, a PCOS és endometriózis diagnózisok még nem tudták megfoghatóvá tenni a női hangtalan szenvedést és az ultrahang gépek sem voltak még jelen Kelet-Európában.
Ennyi év távlatából már nem tudhatjuk,
Ma már annyi arcát ismerjük a nehezített teherbeesésnek, köztük egészen banális félreismerésen alapulókat is. Sajnáltam a nénit, és át tudtam érezni a fájdalmát mert volt idő amikor bennem is megjelent…
Borzasztóan magányos és szomorú út lehetett az övé…
Az én egyik nagymamám is járt ezen az úton, de neki végül született két gyermeke.
Olyan szomorú, hogy ma is elhangzik olyan mondat egy tizenéves lány feje fölött, hogy “ neked nem lehet majd gyereked” holott csak PCOS-ja van.
Szomorú, hogy milyen hosszú ideig nem veszik komolyan a női panaszokat és emiatt sokat késik a diagnózis és a helyes támogatás.
De látom a változást is. Aminek pedig még jobban örülök, az az, hogy hozzá is járulok a változáshoz!
Milyen sok nőnek nem kell majd azt mondania, hogy “nem lehetett gyerekem” csak azért mert találkoztunk és tudtam valahol segíteni ezen az embert próbáló úton. 🥹🤍
