4 éve, még a várandósság előtt aztán az elején, úgy gondoltam a szülés egy szükséges rossz amin túl kell esni. Tudtam, hogy fájdalmas (de akkor még nem voltam tisztában a FÁJDALMAS szó valódi jelentésével, pedig fájtak már testrészeim azelőtt is, sőt a menstruációm is fájdalmas volt), hogy kórházban történik, hogy sokan átmennek ezen és kibírják, minek nyavalyogni.
Az egyetemen jártunk is kórházi gyakorlatra, voltunk két szülészeten a városban ahol esélyes volt, hogy én is szülni fogok, így volt szerencsém belülről látni a körülményeket.
Az már akkor feltűnt, hogy tizenötünket bevittek egy 3 órás újszülöttet mustrálni, és a kollégák ott tüsszögtek mellette meg minden. Már akkor megfogalmaztam magamban, hogy nem szeretném ha az én babám ilyen sorsra jutna. Amíg az apukája és a közvetlen rokonai nem lehetnek bent, hogy lássák, fogják, mert a látogatási idő korlátozott, de közben ezeridegen jön megy nála, az nincsen rendben. Ahogy az sem, hogy az ebbe beleegyező nyilatkozatot vajúdás alatt, fájások között iratják alá, és az anyukák többsége nincsen előre felvilágosítva, hogy mi is áll azon a 8-10 oldalon amit akkor az orra alá nyomnak. Persze, értem én, hogy a diákoknak is tanulni kell valahol, de ne felejtsünk el emberek maradni az emberekkel.
Az anyukát minimum tájékoztatni kéne előre, vagy legalább utólag az ilyesmiről. Arról nem is beszélve, hogy szabadon visszautasítható a dokumentumok aláírása, és az ehhez való jogról jó lenne tudni, meg ugye tiszteletben tartani.
Jó lenne tudni, hogy nem kell mindíg jókislányként bólogatni és mindenbe beleegyezni akkor is ha a belsőnk tiltakozik ellene. Az, hogy megvéded a határaidat nem rossz dolog, bár ezt fogják éreztetni veled azok akik eddig beléd gázoltak.
Szóval már akkor derengett valami elképzelés a fejemben,hogy mit nem szeretnék, de távol álltam még nagyon a valódi mélyebb tudástól.
Aztán jött a pozitív teszt és nem sokkal utána a nagy járvány időszak, a lezárások, a kijárási tilalom, egy olyan korszak ami mindenki számára ismeretlen volt, új szabályokkal, tele félelemmel.
Éppen a 12. heti ultrahangra kellett volna eljutnom amikor az első nagy kijárási tilalom érvénybe lépett, és aggódtam a babánk egészsége miatt, meg kiváncsi is voltam a nemére.
Már akkor elkezdtem jobban elmélyülni a várandósság-szülés témakörökben, több szempontból megismerni a szülés menetét, élményét. Beült a bogár a fülembe az intézményen kívüli szülésekkel kapcsolatban, de nem éreztem azt, hogy az én utam az lenne elsőre. Olvastam szüléstörténeteket és meg voltam botránkozva a sok szörnyűség hallatán. Akkor azt gondoltam fel van fújva az egész. Túl van reagálva. Miért nem lehet szépen csendben túllenni az egészen, minek zokon venni minden szót, minden gesztust?
Ebből is látszik, hogy érzelmileg mennyire nem voltam képben… nem fogtam fel, hogy ezt nem kibírni kell hanem átélni-megélni, részese lenni. Nem az a lényeg, hogy összeszorított foggal túl legyek rajta, életem egyik meghatározó élményén – mert azt nem lehet letagadni, hogy a szülés ilyen. Ilyenkor pont nem másoknak kell megfelelni, mert rólam szól a történet, én vagyok az aki világra hozok egy gyereket, nekem fáj, nekem kell nyomni, nekem kellene megtalálni azt a pozíciót amiben kényelmes szülni és van erőm.
Nem csak egy választási lehetőség kellene legyen erre, csöndben, kiabálás nélkül – nehogy másokat megzavarjunk, inkább abban a félig önkívületi állapotban törekedjünk mi erre, nehogy a környezetünk törekedne megérteni minket és körülményeket biztosítani nekünk…
Annak idején eléggé elítéltem a szülés közben üvöltőket, de ez is az én sebemből fakadt, meg mindenkinek a magáéból akit ez zavar. Hogyha gyermekként nem volt szabad sírni, a negatív érzéseinkkel (vagy akár a pozitívakkal sem) tudott mit kezdeni a környezetünk akkor el kellett őket fojtani, ezért ugyanazt a viselkedésmintát hívja elő egy ilyen helyzet, úgy viselkedem ahogyan velem viselkedtek. Nem tudom nyugodtan átélni az érzést, gyorsan el kell hallgattatni. A szülés pedig nem ilyen…nem szabad elhallgattatni, évekre nyomhatja rá a bélyegét.
Véget ért a várandósság rosszullétekkel járó része, és kezdetét vette a legjobb időszak, amikor még nem nehezedett el a testem de ott érzem belül a picurt ahogy mozgolódik, és szépen domborodik már a pocak.
Minden vizsgálaton nagyobbnak tűnt a koránál, így a vége felé közeledve már aggodalmaskodott az orvosom, hogy vajon meg tud-e majd születni természetes úton.
Minden ultrahang alkalmával megmérte a fej átmérőjét is ami már 33. héten a 10 centiméterhez közelített. Itt merült fel először a császármetszés eshetősége, mivel a szülész-nőgyógyász szerint 10 centi a maximális tágulás, ennél tovább nem lehet és az sem biztos, hogy le tud ereszkedni ekkora fej a szülőcsatornába, ha nem elég széles a csípőm. Viszont nyugtató körülmény volt, hogy magas vagyok, és elég széles a csípőm, mégis kicsit elkezdtem aggódni, ugyanis a férjem pont ezért született császárral. Nem ereszkedett be a feje a szülőcsatornába, és ugye egy kismamának amúgy sem kell túl sok ok az aggodalomra.
De emiatt elkezdtem jobban utánajárni a természetes szülés fogalmának. Nem akartam császármetszést, csak a legvégső esetben amikor valóban a gyermek meg a saját egészségem függ tőle.
Hiába rutinműtét és nagyon sokan (a kutatások szerint indokolatlanul sokan) szülik hasi úton a babájukat, attól még egy nagy hasi műtétről beszélünk és az ami a műtét után következik NEM a könnyebb útra vall. 10 réteget kell elmetszeni ahhoz, hogy a babát világra tudják segíteni, és nagyon nem mindegy milyen ellátást kap az ember utána.
Ráadásul ott a 24 órás szeparáció ami sok kórházban bevett gyakorlat. A babát egy teljes napig nem hozzák az anyukájához mert egyedül képtelen lenne ellátni az újszülöttet, arra meg nincs kapacitás, hogy többször segítsenek neki ez idő alatt. Vannak intézmények ahol már haladnak a korral és nagyobb figyelmet szentelnek a császáros anya-baba kapcsolatnak is, de mivel az itthoni rendszerben eléggé kiszámíthatatlan a haladó szellemű és az “így szoktuk” felfogás közötti váltakozás a korházakban, nem akartam a véletlenre bízni.
A fejecskéje egyre nőtt, meg a súlya is. A pozíciója sem volt éppen optimális, homloktartásban volt ami nagyon nehéz szülést ígérő pozíció és hozzáértő segítség nélkül nem fog menni.
Itt fontos megjegyezni, hogy nem minden szülésznő ért a ritka tartásban elhelyezkedő babák világra segítéséhez, így ha lenne más út is sokszor inkább a műtétet választják.
Igyekeztem sokat mozogni, és olyan pozíciókat felvenni pihenés közben ami a medencét tágítja, természetes módon szélesebbre nyitja, hogy legyen hely a kis fejecskéjének elhelyezkedni. Közben pedig igazán gondolatformáló könyvet olvastam.
Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez című könyvét, ami bábai szemléletben íródott és rávilágít arra miért nem egészséges túlmedikalizálni a szülést. Statisztikák, számok is vannak bemutatva a rengeteg szakmai tapasztalat és édesanyák története mellett. Önbizalmat öntött belém, hogy képes vagyok szülni, nem szükséges a mesterséges oxitocin, jól lehet boldogulni a sajátommal is. Bemutatta a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy egy szülést a leginkább támogatni tudjunk a maga ritmusában.
Itt olvastam arról is, mennyire fontos a “záróizmok törvénye”, vagyis, hogy ellazítsuk az ajkunkat/szánkat és mély hangot adva lélegezzük ki a levegőt, mert ez segít az alsó záróizmoknak, ezzel a hüvelynek is ellazulni, rugalmasabban venni a feladatot. Tehát a bent tartott levegővel, összeszorított foggal való parancsra nyomás éppen, hogy kontraproduktív a szülés esetében.
Az éneklésnek, a párunkkal való összebújásnak, a félhomálynak viszont nagyon nagy szerepe van a természetes oxitocin (méhösszehúzó hormon) termelődésében, ezáltal pedig a szülés zavartalan előrehaladását segíthetjük elő.
Sokszor nem kellene invazív módon beleavatkozni a vajúdásba, csupán hagyni, hogy a biztonságot adó körülmények megtegyék a hatásukat. Mert a női test okos, nem növeszt akkora babát amit ne tudna világra hozni, ha a megfelelő támogatást kapja.
Sürgősségi esetek mindig vannak, de itt érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon biztosítva voltak az anyát VALÓBAN támogató körülmények?
Körülbelül úgy képzelem el a szülés alatti beavatkozásokat, infúziókat, fogásokat, manővereket, mint más betegség esetében a kezeléseket. És ugyanúgy ahogy a legtöbb esetben lehet tenni a gyógyszeres kezelés előtt a betegség megelőzéséért, a szülés esetében is fontos lenne mindent megtenni a természetes lefolyás érdekében, nem pedig belecsapni a lecsóba egy kis oxival.
Más esetben valószínűleg sokan nem vagyunk gyógyszerpártiak és igyekszünk előbb természetes módszerekkel megelőzni/helyrehozni a problémát, a szüléssel kapcsolatban viszont azt hisszük nincs más megoldás, mert a mi kultúránkban ezt tanítják.
Holott a vajúdás alatt, illetve a várandósság alatt nagyon sokat lehet tenni azért, hogy szép szülésélményünk legyen.
A fájdalomtól való félelem is egy nagy mumus. Manapság már jó módszerek vannak a fájások kikapcsolására, viszont ezzel jelet és erőt is kivonunk a forgalomból, és egycsapásra nő a komplikációk eshetőségének a száma.
Az oxitocin infúzióval úgyszintén túlságosan erős fájásokat lehet provokálni, amilyenek a saját hormontól nem lennének, ráadásul a baba szívhangja is eshet ettől, és még legalább egy féloldalnyi mellékhatás van följegyezve a humán farmakológia könyvben… pontosan ezek a beavatkozások amik eredetileg megkönnyíteni és megrövidíteni akarták a szülést, hoznak magukkal olyan következményeket, mint a sürgősségi császár.
Ezeket tudva igyekeztem megtenni a tőlem telhetőt. Kérdeztem, informálódtam az orvosomtól meg az előttem szülőktől. Megtudtam, hogy nálunk nem lehet szülési pozíciót választani, ami ugyancsak sokat segítene a természetes szülésben. Itt mindenki háton fekve szenvedi végig a kitolási szakot, ami hátrányos lehet mind az anyára mind a babára nézve, a keresztcsont formája és mobilitása miatt. Ugye, ha az anya háton fekszik akkor a babának nem csak előre, de fölfele is kell törnie magát és a keresztcsont nem tud hátrafelé elmozdulni, hogy nagyobb teret biztosítson a fejecskének, emiatt ebben a pózban a kitolás sokkal nehezebb lehet, mint ha az anya mondjuk térdelne vagy guggolna. Nem hiába szülnek a természeti népek így…
Kérdezősködéseim során azt is megtudtam, hogy a gátmetszés minden először szülő anyánál rutinbeavatkozás felénk. Ami szomorú és ugyancsak sok sebből vérzik a szükségességének a megindoklása, de ha minden részletre kitérnék sosem fejezném be ezt a történetet.
Szóval kiderült, hogy eléggé sokminden ellen kellene keresztes hadjáratot vívni ha békés, háborítatlan szülést szeretnék egy kórházban, mert a jelenlegi felfogás kicsit távol áll ettől.
Az apás szülés és az aranypárperc (mert óráról szó sem lehet) volt az utolsó reményem, ugyanis nem voltam abban az állapotban, hogy egy szál magamban ellenkezzek mindenkivel. Ezt a kívánságomat még talán véghez is tudtam volna vinni, de ekkor szólt közbe a hírhedt vírus, és pontosan a kiírt dátumom lejárta után karantén alá helyezték az új szülészetet 2 hétre.
A szülés pedig nem indult be. Eltelt a 40 hét, eltelt a 41 is de még semmi sehol.
Annak legalább örültem, hogy itthon a 42 hét betöltése után indítanak szülést csak, hogy ha problémamentes volt a várandósság. Így hát vártam, attól tartva folyamatosan, hogy be kell majd feküdnöm indításra ebbe az iszonyat kórházba, és minden komplikációnak ki kell tennem magunkat…
A történetem folytatását a következő részben olvashatod. 🙂
